Vincze Zsuzsanna szervező beszámolója:
"Tegnap, annak ellenére, hogy igen csak fájdalmas a járás számomra, izgatottan, és boldogan sétáltam fel a városba Rumival, és a hobbikutyámmal, Ann-el, hiszen elsősorban ünnepelni mentünk. Ünnepelni és kifejezni a tiszteletünket a vakvezető kutyákkal szemben, hiszen minden egyes nap fáradhatatlanul megkönnyítik, segítik az életünket. Ki más lenne képes arra, amire Ők? Egy ember biztosan nem.
A Csokonai Színház előtt találkoztam a barátnőmmel, Kónya Judittal és Bogival, a vakvezető kutyájával. Együtt indultunk tovább a Fórum Bevásárló központ felé, közben pedig felidéztük a kutyáinknak köszönhető élményeket, és néhány vicces pillanatot a sok közül.
A helyszínen már várt ránk egy másik barátnőm, aki nagy rajongója a vakvezető kutyáknak, és azoknak az elhivatott, lelkiismeretes embereknek, akik sokszor fáradtságot nem ismerve képzik őket. Ő, Hajni, minden vakvezető kutyás rendezvényre, eseményre eljön velem.
Eleinte, azon kívül, hogy alaposan megnéztek minket, úgy tűnt, hogy nem számíthatunk túl nagy érdeklődésre, de végül megtört a jég, amikor egy kisgyermekes anyuka odajött hozzánk. Azalatt a két óra alatt, amíg ott voltunk, sok fontos kérdést feltettek nekünk, amiket megválaszoltunk, vagy éppen demonstráltunk is. Míg a szülőkkel, felnőttekkel, fiatalokkal beszélgettünk, a gyerekek nagyon élvezték a kutyasimogatást, és vidáman kacagtak fel, amikor kaptak egy-egy kutyapuszit a kezükre.
Idő közben a Debrecen Televízió néhány munkatársa is megérkezett. Amíg én tájékoztattam a riportert, és megválaszoltam a kérdéseit, addig Judit a civil érdeklődőkkel foglalkozott. Rengeteg felvételt és fotót készítettek rólunk. Majd a Hajdú-Bihari Napló munkatársai is megérkeztek. Mindketten régi ismerőseim, hiszen 3 évvel ezelőtt ők kísérték végig a közlekedésbiztonsági vizsgánkat Rumival, ami az első sajtómegjelenésünk volt.
Miután az utolsó érdeklődő is elment, úgy döntöttünk, hogy sétálunk még egy kicsit a belvárosban, hogy minél többen lássák ezen a napon, hogy a vakvezető kutya mekkora segítség a látássérült ember számára. Jó ötletnek bizonyult a séta, hiszen többen is feltettek egy-egy kérdést a vakvezető kutyákról. A legmeglepőbb az volt, amikor egy kisfiú vidáman felkiáltott, hogy „Nézd! Vakvezető kutyák!”. Sok felnőttnek fogalma sincs, hogy milyen munkát lát el éppen a vörös hámot viselő kutya, de az a kisfiú tudta, pedig - miután megkérdeztük- nincs a családjában, a környezetében egyetlen látássérült ember sem.
Nagyszerű érzés volt Judit, és az én számomra is, hogy sok ember kíváncsiságát kielégíthettük, ezzel megnyerve a szimpátiájukat. Nagyon büszkék voltunk, hogy mi képviselhettük a Baráthegyi Alapítványt Debrecenben, ezen a számunkra kiemelkedően fontos világnapon, amiről az elmúlt években csak egymás között emlékezhettünk meg."
